Vörös kanapé

A vörös kanapé

Apám leállította a motort, de én nem akartam kiszállni. A hátsó ablakon bámultam ki a fölénk tornyosuló panel rengetegre. Minden porcikám menekülni akart, de nem volt hová. Nem tudtam megmondani, mi a baj. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert gyerekként nincs szavad arra, amikor a tested már tudja, hogy valami nagyon nincs rendben, de a fejed még nem hajlandó befogadni. Csak ültem ott és éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Vártam, hogy elmúljon, de persze hiába. Végül kiszálltam.

Ahogy beléptem a lépcsőházba frissen mosott fertőtlenítő szag csapta meg az orrom. Igyekeztem elhúzni a lépteim ahogy lehet. De sajnos tudtam, hogy előbb-utóbb felérek. A felesége nyitott ajtót. Köszöntem, halkan, lesütött szemekkel. Bementem a nappaliba, lepakoltam az iskolatáskám, előkészítettem a füzeteimet meg a könyveimet az asztalra, és ahogy csak lehetett, behúzódtam a kanapé sarkába. Fedezéket kerestem.

Végül belépett ő is. Bezárta az ajtót. Mindig bezárta. Egy alkalom sem múlt el anélkül, hogy ne jutott volna eszembe mi van akkor ha nem jutok ki innen többet. 

Leült mellém. Próbáltam végtelen hosszúnak képzelni ezt a vörös kanapét, egy labirintusnak, ahol talán el tudnék bújni előle. De amint ráült azonnal megrövidült. A testsúlya alatt megsüllyedt, és az egész szoba felém dőlt, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről.

Megfogta a kezem és bedugta a nadrágjába. Aztán kigombolta az enyémet is. Vagy fordítva. Nem emlékszem pontosan. Ezen a ponton lélekben elhagytam a szobát, és csak a testem maradt ott azon a vörös kanapén.